Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

A közelmúlt egyik legszebb könyvtárgya Szávai Géza Székely Jeruzsálem című alkotása. Az egyik legsúlyosabb is, mert az elegáns kivitelű, kemény táblás kötetet nemes papírra nyomtatták, hogy a seregnyi fekete-fehér és a jó néhány színes fénykép reprodukálása jó színvonalon történhessék.

A nehezen meghatározható műfajú, komplex epikai technikával kialakított vaskos munka különféle képi és szövegrétegek dinamikus összjátékának köszönheti létét. Betűtengerébe az önmagában is változatos – azaz folyton változó – írói beszéden kívül nagy hullámverésű szépirodalmi, historikus, szociográfiai és dokumentáló idézetek is beleömlenek. Mottó, textusintarzia, csattanós fordulat lehet latin, román, archaikus magyar vagy egyéb nyelvű. A könyv egyedi, egyszeri montázsmódszerrel készült. A „filmszerűség” benyomását az írói „vágások” révén kelti: a spáciumok, az élő anyag hegei jelzik, hol forr össze egyik képsor, eszmekör, hangütés a másikkal. A kiinduló matéria alighanem a fotográfiai emlékegyüttes. Szávai Géza még kamaszként kezdte el fényképezni szülőhelyét, a székelyföldi Küsmődöt. A megörökítés e formája szenvedéllyé, sőt morális kötelességgé is vált, amikor az írónak arra kellett ébrednie: szűkebb pátriája nevezetes települését, Bözödújfalut (mindenféle reménytelen instanciázás ellenére) megsemmisítésre ítélte a Ceauşescu-diktatúra faluromboló politikája. A „Székely Jeruzsálemből” sorházakba költöztették vagy erre-arra száműzték a lakosokat, s a vidéket, mely a községet a tenyerén tartotta, vízzel árasztották el. Ma már a medence mélyén élnek málló némaságban az egykori eleven épületek: szinte csak a templomtorony nő ki a tóból abszurd vízinövényként. A fotográfus az évtizedek során – főleg a kulcspillanatokban – elkattintott képeiből válogatott könyve számára (már abból, ami megmaradt). Külön dallamuk van a kötetben az emberi alakokat viszonylag ritkán szerepeltető felvételeknek. Egy részük ismétlődik, többszólamú kompozíciós elv szerint kisebb vagy nagyobb kivágatban, új kontextusban tér vissza, vagy más szemszögből mutatja magát. Antropomorf romok, sírkövek: földbe gyökerezett mementóként a pusztítás emlékműve, emlékfala, maga is rom, de jelképei és felirata révén az univerzum molekulája: és mint önnön óriáskönnye: a faluból lett állóvíz… – ha albumként forgatjuk, ezek a vizuális elemek szervezik Szávai Géza szabálytalan regényét.

Forgathatjuk ezt a 450 oldalt önéletírásként is, hiszen a küsmődi „szomszédság”, a XVI. század végén a zsidók hitére tért magyar közösség sorsába a szerző a saját gyermek- és ifjúkora világát, családi életének legmegrázóbb pillanatait, oknyomozó, múltidéző hazautazásait is belevéste. E személyes szál stílusával az erdélyi emlékiratíró hagyomány csévéjére ugyanúgy tekeredik, amiként az epikai modernség szövőgyárával is keresi a kötődést. Írástechnikai értelemben eljárások és próbák játéktere a könyv. Atmoszferikus harmóniája – mely egy érzület diszharmóniájából, a tavaly 50. születésnapját ült Szávai Géza értelemkereső, konok számvetéséből fakad – kárpótol a néha túl éles váltásokért, korrigálja az önmagával nem mindig megbékülő terjedelem szépséghibáit.

A sokhúrúság fölzengeti a történelmi, a vallástörténeti és a szociológiai szólamokat is. Megvilágosodik, hogy Péchi Simon és követői miért vették át hajdan a zsidó szertartásokat. A „lelki zsidó” kifejezés a szuverenitás egy kategóriájává alakul Szávai Géza tollán. Áttételes érvényű, jelképes vitába kezd egymással e lapokon az Ószövetség és az Újszövetség. Nagyszabású kidolgozása ellenére röpiratjellege is van a Székely Jeruzsálemnek. Röpirat a mindenoldalú emberi szabadság igenléséről, a szuverenitás jogáról, a magát eszméhez, hithez, közösséghez a kegyelem vagy a fölbuzdulás, a mámor vagy a kényszer pillanataiban hozzáregulázó, végső soron azonban mindig öntörvényű és árva emberi lélekről.

Az író futólag már jelzett, „hálócsomozó” alkotásmódja végül is nagy merítésű prózai fogásra adott lehetőséget. A napjainkban ódivatúnak tartott anekdotától a posztmodern színezetű szemelvényezésen és az ingázó dokumentáláson át a tudatáramos-kihagyásos meditálásig valamennyi epikatípus „a múlt síkos hala” abban a regény-tóban, mely a tóvá lett Bözödújfalu teremtett mása, leképezése. Az évszázadokat átindázó krónika mégsem Péchi Simonék különleges hitalapítására, nem a II. világháború zsidóüldözéseire, nem az 1950 körüli esztendők emlékeire, nem a romániai diktatúrára, nem Bözödújfalu elárasztására koncentrál. A leginkább breviáriumszerűen olvasható – s fejben, szívben margináliákkal ellátandó – mű az olvasás jelenében éli életét, keresve és sürgetve a választ: mindezt, a fentieket – s még mi mindent! – tudva miként alkothatjuk meg a lehető legszabadabb önmagunkat.

Forrás: Könyvhét, 5. évf. 4. sz. 2001. február 22.